Gondolom ez egy olyan kérdés, amit nem csak a szüleim tesznek fel magunknak, hanem én is jómagamnak. Sokszor vagyok úgy, hogy nem tudom megmagyarázni, hogy mi miért történik körülöttem, csak azt tudom, hogy miattam van így. Egyeseket eltaszítok magamtól, némelyeket közel engedek, majd váratlanul őket is eltaszítom és az előbbieket meg közel engedem. Ördögi kör. Fene tudja, mi miért van így. Az ember egy bonyolult szerkezet, és nem tudja megmondani, hogy mi a baja, mi hibás, mi kotyog benne, vagy mi tört el. Vagy mégis meg tudja mondani, csak nem akarja? 
Szeretném azt hinni, hogy nem bennem van a hiba ezért mindig azzal nyugtatom magam, hogy kölcsönösen hibásak vagyunk egy helyzetben. Jó, nem?
Kizártam őket magamból emberek. Kizártam őket az életemből, az érzelmeimből, csupán a száraz és rágós tény maradt, hogy velük élek egy fedél alatt, és mindaddig, míg ez így van, nekik engedelmeskedem szó nélkül, akármennyire is rangomon alulinak érzem azt, amit rámerőszakolnak. Lenne-e lehetőségem elmenekülni tőlük? Nemhiszem. Ez egy kelepce. Sajnos túlzottan félek tőlük ahhoz, hogy bármit csináljak. Szerintem ők nem is tudják, hogy úgy mélyen, legbelül milyen őrült vagyok. Nem tudnak semmit, nem látják, csak a maszkot amit mutatok nekik. Az igaz, hogy soha nem csináltam semmi olyat, ami miatt félteniük kellene, de épp ezért féltenek a leginkább. Tudják, hogy belülről bármikor feltörhet az, amit nem akarnak, hogy feltörjön és ez megijeszti őket. Próbálják leplezni és pókerarcot vágni, de tudom, hogy félnek, rettegnek attól ami bennem van és ez jó. Kiül tőle egy iszonyat pszichopata vigyor  a képemre. És most így végiggondolva, egy kis bátorságot ad. :)